A Netflix egyik néhány napja bemutatott új, saját gyártású (Netflix Original) filmje ismét jogi vonatkozással bír, ugyanis egy feszült, megtörtént eseményeken alapuló – többségében – tárgyalótermi drámát izgulhatunk végig, így evidens volt számomra, hogy említést tegyek róla a blogon. Spoiler: nem bántam meg ezt a két órát, a kritikák szerint pedig ezzel nem vagyok egyedül, nagyon úgy fest, hogy a Netflix versenybe küldi a filmet a soron következő Oscar-díjátadóra is.
1968 Amerikája: ebben az évben hunyt el Martin Luther King, Richard Nixon távozott az elnöki székből, a vietnami háborúba pedig tömegesen vezénylik a hadrafogható fiatal férfiakat. Egy csapat békepárti srác ez ellen kiállva békés tüntetést szervez Chicagóba, amely végül erőszakba fullad, a szervezők pedig a vádlottak padján találják magukat. Ez A chicagói 7-ek tárgyalása, Aaron Sorkin (Az elnök emberei, Social Network – A közösségi háló) saját forgatókönyve és rendezése nyomán, Eddie Redmayne (A mindenség elmélete, Legendás állatok és megfigyelésük-sorozat), Joseph Gordon-Lewitt (Eredet, A sötét lovag: felemelkedés) és Sacha Baron Cohen (Borat, A diktátor) főszereplésével és Michael Keaton (Batman-sorozat, Az alapító) néhány perces cameojával.
Aki ismeri Aaron Sorkin munkásságát, az tudja, hogy a forgatókönyvíró-rendező védjegye a sűrű, pörgős, mégis természetesnek ható dialógusok alkalmazása, illetve az igaz történetek feldolgozása, valamint a politikai színtér témája. A chicagói 7-ek tárgyalásához a rendező mindezt egybegyúrta, pellengérre állítva a szólásszabadság és a diszkrimináció intézményét.
A film, ahogyan jeleztem is, leginkább a tárgyalótermi dráma műfajába illeszkedik – azért Sacha Baron Cohen komikusi alapbeállítottsága itt is rendre előtör, ő a 70-es évekbeli békepárti hippi archetípusa –, csak a film eleji felvezető, néhány flashback és néhány megszakítás lép ki a bíróságon túlra.
A tárgyalás 1969. szeptember 26-án délelőtt 10-kor vette kezdetét Julius Hoffmann bíró tárgyalótermében. Az államot a Gordon-Lewitt alakította fiatal ügyész képviselte, a vád pedig pontosan: “a 18. szövetségi törvény 2101. paragrafusának megszegése, konspiráció államhatárok átlépésére, erőszakra izgatás végett”. A tárgyalóteremben nyolc vádlott foglalt helyet: Bobby Seale klasszikusan rosszkor volt rossz helyen, rendőrgyilkossággal vádolták meg és a Fekete Párducok nevű afroamerikai szervezet vezetése miatt kívántak rajta példát statuálni – őt leszámítva emlegeti a közvélemény a vádlottakat a chicagói 7-ekként.
Anélkül, hogy a történet további részeit bárki számára lelőném, a film jellege tökéletesen alkalmas arra, hogy összehasonlítsuk az angolszász, illetve kontinentális alapokon nyugvó peres eljárások főbb pontjait.
A filmbéli tárgyalóterembe “belépve” látható, hogy tömött sorok fogadják az eljárásban résztvevőket. Amerikában nagy hagyománya van a bírósági nyilvánosságnak, a legtöbb filmben hasonlóan ábrázolnak egy tárgyalótermet. A bíró ugyanúgy egy magasított pulpituson foglal helyet, mellette a leíró és egy törvényszolga dolgozik. Magyarországon kifejezetten a tárgyalótermi rend fenntartására alkalmazott, törvényszolgához hasonló személyek nincsenek jelen, a rendtartás elsősorban a bíró feladata, azonban a rendőri segítségnek sincsen semmi akadálya – gondoljunk csak arra a képre, amikor a vádlottat készenléti rendőrök vezetik be megfelelő őrzés mellett a tárgyalóterembe.
A büntetőügyekben a bíró mellett nagyon fontos szerep jut az esküdtszéknek: a tizenkét (plusz négy póttag), teljesen laikus ülnök – vagy esküdt – dönt ugyanis a bűnösség kérdésében. (Az ülnökök zárt ajtós tanácskozását bemutatja a 12 dühös ember című, szintén kiváló dráma is.) Az ülnökök a népakaratot testesítik meg az eljárásban annak érdekében, hogy a jogászi szemlélet mellett a civil logika is érvényesülhessen, ezáltal a társadalom igazságérzete elégtételt kapjon. Az ülnököknek a bűnösségről való döntés során nem szükséges szakmai indokokkal alátámasztaniuk a döntésüket, a büntetés mértékéről azonban a bíró dönt.
Ülnökökkel a magyar eljárásrendekben is találkozhatunk, például a munkaügyi jogviták vagy a fiatalkorúak büntetőügyei során, ilyen esetekben a bíróság három főből álló tanácsa egy hivatásos bíróból, illetve két ülnökből áll.
A bíró pulpitusával szembeni két nagy asztal a vád képviselői, illetve a vádlottak és a védőik számára van fenntartva. Érdekesség, hogy külön “vádlottak padját” nem alkalmaznak, a vádlottak és a védőügyvédek egymás mellett, egy oldalon ülnek. Ezzel szemben Magyarországon a bírói pulpitus jobbján a vádképviselet (polgári perekben pedig a felperes), balján pedig a védelem (illetve az alperes) foglal helyet.
A magyar tárgyalótermekben annak érdekében, hogy a perbeli szerepek (ítélkezés – vád – védelem) egyenrangúnak minősüljenek, a bírók, ügyvédek és ügyészek számára kötelező a fekete talár viselése, melyet a bírók esetében lila gallérral, az ügyészek részéről vörös, az ügyvédek részéről pedig zöld “nyakkendővel” szükséges megkülönböztetni. Ezzel szemben az angolszász tárgyalótermi kultúrában kizárólag a bíró viseli a fekete talárt, mindenki más megjelenhet a civil ruházatában.
A bíró kevésbé aktív résztvevője a pernek, mint hazánkban: a magyar ügyek esetében a bíró határozza meg a per menetét, a bizonyítás rendjét, dönt az egyes eljárási cselekmények sorrendjéről, valamint a bizonyításról, kérdez, valamint egyszemélyben – tanácsülés esetén pedig tanácsban – dönt az elé tárt kérdésről. Ezzel ellentétes az angolszász bíró szerepe, aki inkább csak vezeti a tárgyalást, a lényeg az esküdtszék meggyőzésén, vagyis a képviselők perbeszédein, valamint a bizonyításon múlik.
Éppen ezért a jogi képviselők részéről előadott perbeszédek nem ritkán tartalmaznak teátrális túlzásokat. Említettem, hogy a bűnösségről az esküdtek döntenek, méghozzá szakmai érvek nélkül: a “színház” lényege pont ebben rejlik, a képviselők próbálnak az esküdtek érzelmeire hatni a nekik kedvező döntés elérése érdekében. A hazai ügyekben viszont egy-egy döntést megfelelő jogi indokokkal szükséges a bíróságnak alátámasztania, így a nagyívű előadások helyett érdemesebb a bíróságot szakmai érvekkel “meghódítani”.
A chicagói 7-ek ügyében 37, bőven nem elfogulatlan tanút hallgattak meg. A bizonyítás lényege hasonló a két jogrendszerben: a tanúk előadásai, okiratok, tárgyi bizonyítás, kép- és hangfelvételek bemutatása útján szükséges minden félnek a saját igazát alátámasztania, mindezeket – és a perbeszédeket – összevetve hozza meg az esküdtszék a döntést.
Összességében, ahogyan azt a bevezetőben is jeleztem, a műfaj, a szereplők, illetve Aaron Sorkin kedvelőinek mindenképpen ajánlott rászánni azt a nagyjából két órát, ugyanis az utóbbi idők egyik legjobb alkotásával gazdagodhat a képzeletbeli – vagy részemről például IMDb listán vezetett – gyűjteményünk.
Amerikai tárgyalóterembe már nem egyszer tekinthettünk be Hollywood-nak köszönhetően. Kíváncsi lennék, a hazai filmesek mennyire tudnák hitelesen, illetve szabályszerűen ábrázolni a bírósági tárgyalásokat, ugyanis komolyabb próbálkozással még nem találkoztam, az eddig látottakból pedig ezt a mércét sajnos a nívóra sokat adó HBO-nak sem sikerült az – egyébként minden más szempontból általam is nagyra tartott – Aranyélet második évadában látható bírósági jelenetekkel megugrania.